Vannak dolgok amiket az ember nem szívesen oszt meg közeli ismerőseivel. Vagy azért, mert már sok belőle nekik, vagy azért mert úgy érezzük, hogy jobb egy idegennek kimondani, leírni ezeket a dolgokat. Igen, és már sok vagyok a családnak, és a barátoknak.
Bemutatkozom hát.
Brigi vagyok. 32 éves, pánikbeteg, agorafóbiás, és bordeline személyiségzavaros.
Egész kis koromban kezdődött az egész. Mikor még Apukám nem ivott, és dolgozott. Szegények voltunk, de nem volt gondunk. Ettük amit tudtunk, és volt hidegben ébredtünk, de boldognak mondható volt az életünk, ezek ellenére is. Apukám volt a mindenem. Mindennap alig vártam, hogy haza érjen a munkából, és mikor a kapunk felett megláttam, ahogy a fák takarásából előbukkan, már rohantam is ki: - Apikám, Apikám, végre itt vagy. Mit hoztál nekem? :) Persze mindig kaptam valami apróságot. Aminek borzasztóan tudtam örülni.
Ámde... 8 éves korom magasságában feltűnt, hogy Apukám egyre gyakrabban néz ki furcsán, és már nem olyan kedves velem, mint korábban. Innentől már nem volt szép. Innentől jött a lejtmenet... Rá kellett döbbennem, hogy az én drága Apikám mindig részeg. Alkoholista lett. Olyan düh, és fájdalom volt ez, amit azzal fejeztem ki, hogy nem tanultam rendesen, nem jártam iskolába. Lógtam. Egyre több lett otthon a veszekedés, a verés... az éjszakába nyúló utcán sétálás, mert Apa annyira részeg volt, hogy féltünk tőle. Akkorra már olyan szegények lettünk, hogy minden falat ételnek tudtunk örülni. Minden melegben töltött nap után kicsit jobb volt...Ruhánk nem volt éppen túl sok, és mivel iskolába azért kell valamiben járni, mindennap mostuk.. ami nem minden reggelre száradt meg, hiszen ha nem volt fa, nem volt meleg...
13 éves lehettem, mikor úgy döntöttem, a züllést választom, az otthon töltött veszekedések helyett. Anyukám mindig elengedett csavarogni, mert tudta, hogy otthon még rosszabb... Hozzá tenném, akkoriban még nem volt ennyire veszélyes a világ... Ittam, buliztam, csavarogtam. Valahogy elvégeztem a 8 általánost. A mellettünk lévő kisvárosba mentem szakmunkásképzőbe, ahol 9-10 osztályt jártam, majd egy gépíró szövegszerkesztő szakmát tettem le, amivel konkrétan semmire nem megy az ember lánya, mert mára ez alap követelmény.
No, de nagyon előre szaladtam.
Zülléseim során, soha nem volt olyan, hogy ne tudjak magamról, vagy épp rókázzak az utca közepén. Hála Istennek mindig tudtam, hogy hol a határ. Pontosabban a gyomrom tudta, mert már akkor is elég rossz volt a gyomrom.
2000 augusztusában szintén egy buliba indultunk barátnőimmel, mert születésnapja volt egyikőjüknek. Gondoltuk akkor ezt megünnepeljük. Aznap nem volt valami jó kedvem, ezért nem ittam, csak egy pohár pezsgőt az egészségére, és táncikáltam a helyi kis szórakozóhelyen, ami annyit takar, hogy egy kocsma, ahol discot csináltak... Elvoltunk, de valami nem volt kerek. Ekkor jött oda hozzám barátnőm, hogy Ő rosszul érzi magát, és valahogy vigyük haza. Voltak ott mások, akik kocsival voltak, és másik barátnőm megkérte Őket, hogy vigyenek minket haza, mert nincs jól a lány.
Egy faluban mindenki mindenkit ismer, és igazából bármerre fordulsz tudod, hogy kivel állsz szemben. Velük is így voltunk. Elindultunk, aminek én nagyon örültem, mert aznap nem akartam hajnalig lófrálni, meg inni.
Kitettük a barátnőmet. Épségben hazaért. Megnyugodtam. Gondoltam, ezért volt rossz megérzésem a mai nappal. Következő kiszálló, a másik barátnőm volt. Ott maradtam két férfival. Elég kellemetlenül éreztem magam, de úgy voltam vele, hogy körülbelül 2 perc, és otthon vagyok. Erre az egyik férfi kiszállt, és elment.
Megijedtem. Mondhatni rettegtem. Éreztem, hogy bajban vagyok. Az utcánk felé kanyarodott. Leesett egy kő a szívemről. Na igen. Minden hiába... A kocsi egyre a gyorsabb, a sofőr egyre ördögibb, én pedig egyre kisebb vagyok. Ki akartam ugrani a száguldó autóból, de előkerült egy kés...Úgy éreztem magam mint egy nyúl a hurokban... Innen már nem volt semerre. Telefonom még nem volt... örültünk, hogy enni tudunk, nemhogy telefon...
A falu szélén volt egy úgy nevezett TSZ. Ott megállt. Ki szálltam, és el kezdtem szaladni, úgy futottam, mint aki az életéért szalad...Hisz így is volt... Nem volt elég. Utolért...Megfordultam. Közölte, hogy itt és most az fog történni, amit ő akar. Válaszom csak egy halk, alig hallható nem volt. Ekkor egy sörösüveggel olyan ütést mért a fejemre, amitől elájultam... Még mindig nem tudom mennyi ideig voltam ájult, de sajnos magamhoz tértem. Megrémült a látványomtól mikor vérben úszott az arcom. Be rángatott a kocsiba, mondván, hogy elvisz orvoshoz... Nekem már minden mindegy volt.. A halált kívántam. A halált, és hogy többé ne kelljen tükörbe néznem.
Elindultunk. Beleszaladt a kocsival egy árokba, ott a puszta közepén ... Mennyire "vicces"... Egy árok.. A kukorica ültetvényen... Nem mentünk tovább... A kínzás viszont folytatódott... Újra, újra, és újra.
Mikor kiélte minden mocskos, önző vágyát, be tuszkolta alig élő testem a kocsiba, közölte, hogy ki kell tolni az autót az árokból... Természetesen ez is sikerült neki... El tudtunk indulni, bár én már nem akartam. Semmit nem akartam, csak a pokol tüzén elégni, és soha többé ne érezni semmit...
Elértünk a faluban egy utcáig, ahol kilökött, majd hozzám vágta a pólóját, hogy töröljem meg magam, és otthon mondjam azt, hogy autóbalesetem volt, mert ha nem így lesz, ezt teszi az Anyukámmal is, az Öcsémet agyonveri, Apámat meg elüti... Elhajtott. Földre rogytam, és üvöltöttem, az Istenhez, hogy vegyen magához...
Reggel hat óra volt. Az emberek már ébredeztek... Szerda reggel volt.. Mentek dolgozni. Felálltam, és elindultam. És mintha szellem lennék, senki nem segített. Pedig vonszoltam magam, csupa vér voltam, és zokogtam.
Elértem a házunkig. Anyukám ilyenkor már készülődött a munkába. Az ajtó előtt megálltam. Nem tudtam, hogy mit tegyek, nem tudtam, hogy mit kell ilyenkor csinálni. Hogyan kell ezt közölni egy Édesanyával, akinek az élete így is elég tragikus. Beléptem. Anyám arca kővé dermedt. Nem tudott mást csinálni, folyamatosan csak azt kérdezte, mi történt kislányom? Mi történt?
Zokogtam.
Hazudni akartam. Féltem, hogyha az igazat mondom, tényleg bántani fogja a családomat. Testvérem kilépett közös szobánkból, és mit sem sejtve csak el kezdte ütni a falat, a bútorokat... Majd mikor megtudtam szólalni, csak annyit mondtam: Megerőszakoltak....